Interjú - Interjú Tóth István Jánossal, a Közgazdaságtudományi Intézet tudományos főmunkatársával, a BCE Korrupciókutató Központ egyik vezetőjével - Mr. 30 százalék

2010. évfolyam 4. szám

A korrupcióval kapcsolatban ma már nem az a legnagyobb újdonság, hogy mekkora, hanem az, hogy csökkenteni lehet e jelenség súlyát. Ezt állítja legalábbis Tóth István János, a Közgazdaságtudományi Intézet tudományos főmunkatársa, a BCE Korrupciókutató Központ egyik vezetője.

Tudható, hogy mekkora ma Magyarországon a korrupció?

Ezt nem tudjuk pontosan. Az esetek száma és a korrupcióban megfordult pénz is rejtve marad, és sokat torzíthat az összképen, hogy egyes esetek nagyobb figyelmet kapnak. Azt biztosan ki lehet jelenteni, hogy az utóbbi 8-10 évben nőtt a korrupció súlya, sőt most már intézményesült is: a gazdaság szereplői tudják, hol, kinek, mennyi pénzt kell adni, sőt úgy számítanak, hogy korrupcióval majdnem mindent el lehet intézni.

Valójában egy gyűjtőfogalomról van szó: jelenségek együttese. A szó eredeti latin alakja rontást jelent, és valóban: a korrupció azt jelenti, hogy egy szabályrendszer nem úgy működik, ahogy gondoljuk. Magyarországon öt területet érint leginkább, a közbeszerzések 1400 milliárd forintos piacát, az engedélyek kiadását, az ellenőrzéseket, ahol a célja az ellenőrzésből fakadó hátrányos következmények megszüntetése, a támogatásokhoz kapcsolódó uniós pénzeket és a törvényhozást. Az sem kizárt, hogy olyan törvények szülessenek, amelyek kedvezők egy ágazat, üzleti csoport vagy egy termék számára. Számomra az Eclipse esete is azt mutatja, hogy vannak, akik úgy gondolják, bármit megtehetnek. Összefoglalóan ott nagy a korrupciós kockázat, ahol inhomogének a termékek, és ahol minőségi szempontok alapján kell dönteni.

Ha ágazatok szerint nézzük, akkor az informatikát, a tanácsadást, az energetikát és az építőipart említeném. Csak a mechanizmus bemutatására említem azt a példát, hogy a Duna alatt egyszer építenek négyes metrót, nincs alternatíva. Vagy például kakaóbiztos számítógépet sem kapok a boltban, csak akkor juthatok hozzá, ha megállapodom az árról a gyártójával – az ezekhez hasonló esetekben nagy a korrupciós kockázat.

Az FMCG és a kereskedelem definíció szerint nem tartozik az érintett ágazatok közé. Ezt azt jelentené, hogy az FMCG kevésbé fertőzött?

Nem, erről sajnos szó sincs, bár azt mondanám, ez termékfüggő. Ha van két, minden paraméterét tekintve egyforma tej, a beszerző – elvileg – nem választhatja a 150 forintos helyett a 200 forintos tejet. Az is előfordulhat, hogy azonos az árrés, mégis dönteni kell.

A klasszikus modellben a tulajdonos (vagy menedzser) átruházza a jogosultságai egy részét (az FMCG-ben például annak eldöntését, milyen terméket szerez be) a megbízottra (a beszerző), aki aztán tárgyal a kliensekkel (a beszállítókkal). A korrupció nyilván a két utóbbi között zajlik, ráadásul tapasztalataink alapján azt kell mondanunk, elég gyakran. Nem csoda: a beszerzők kulcsfontosságú pozícióban vannak. Nagyon oda kell figyelni rájuk, mert egy korrupt munkatárs végeredményben a megbízó pénzét lopja. Viszont fontos azzal is tisztában lenni, hogy az erős tulajdonosi vagy menedzseri kontroll jelentősen csökkentheti az esetek gyakoriságát. Megoldás lehet a célzott szervezeti átvilágítás is, ami feltárja azokat a kiskapukat, amelyek utat biztosítanak a korrupciónak.

Ez mindig a konkrét esettől függ. Mondok egy megtörtént esetet. Egy beszerző, akinek 300 ezer forint körüli fizetése volt, egyszer csak egy Porschéval állt be a céges parkolóba. A vezérigazgató ráállított egy magánnyomozót, és kiderült, hogy munkaidő után egy étteremben találkozik a beszerzőkkel, akik persze pénzt adnak neki. Az esetnek az csak az egyik következménye volt, hogy a beszerző elveszítette az állását. A cég szempontjából sokkal nagyobb horderejű következmény az volt, hogy pontosan szabályozták, mikor és hol találkozhatnak a beszerzők a beszállítókkal.

Kezdetnek igen, hiszen a beszerző végiggondolja, mit nyerhet, és mit veszíthet az üzleten, és csak akkor megy bele, ha megéri neki. Ha kicsit is növeljük a lebukás kockázatát, már lehet, hogy másképpen döntene. Még inkább így van ez, amikor a menedzser (vezérigazgató) az, aki korrupt. Itt az egyik klasszikus modell az, hogy a vezérigazgató megbíz egy bt.-t egy feladat elvégzésével túlszámlázott áron, például 50 millió forintért, az pedig visszajuttatja a pénz egy részét a trió harmadik tagjának, mondjuk vezérigazgató cégének. A korrupciónak ezt a formáját szinte lehetetlen leleplezni. A magyar vezetők egyébként sokkal okosabbak is, mint a nyugat-európaiak, könnyedén átverik az évente egyszer-kétszer idelátogató külföldi tulajdonost. Hallottam olyan esetet, amikor az amúgy egy full extrás, felsőkategóriás autóval járó magyar menedzser autót cserélt egy sokkal szerényebb járművel járó kollégájával, hogy az éppen ott lévő tulajdonos lássa, nem szórják a pénzt.

Igen, sőt akár az egyik alapesetének is tekinthetjük, amire számos példa is van. Egy magyar FMCG-cégnél történt az az eset, hogy olyan modern tárgyaló-komplexumot építettek több száz millió forintból, hogy nem merték megmutatni a tulajdonosnak.

Nem, egyrészt megvannak az elrejtésére a technikák, másrészt pedig a tulajdonos sem néz át minden egyes tételt. Az egyetlen megoldás az, ha a tulajdonos foglalkozik ezekkel a dolgokkal, és nem felejti el, hogy a menedzsereknek is megvan a saját haszonfüggvényük: eldöntik, megéri-e nekik akkor is elfogadni a pénzt, ha lebukhatnak. Persze ez fordul elő ritkábban: sokkal gyakoribb az, amikor a beszállító fizet a beszerzőnek.

Az a baj, hogy még ha egy cég meg is teszi azokat a lépéseket, amikre képes, a környezete korrupt marad.

Amin nem tudnak változtatni, ahhoz alkalmazkodnak. Ha jól tudom, ahhoz, hogy egy áruházat zöldmezős beruházásként meg lehessen nyitni, több mint száz engedély szükséges. Itt elég magas a korrupciós kockázat, hiszen azt sem lehet mindig tudni, pontosan mi kell ahhoz, hogy valaki megkapjon egy bizonyos engedélyt. Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha valaki, aki mondjuk útlevelet kér, azt a választ kapná a hatóságtól, hogy írjon egy kérvényt. Mi legyen benne? És a válasz az lenne: nem mondom meg. Vagy megmondom, ha… A kereskedelmi láncok piaca annyira fertőzött, hogy ezeket a korrupcióra szánt összegeket a cégek a könyvelésükbe is beépítik „alkotmányos költség” néven. De tegyük gyorsan hozzá: ők nem tehetnek róla, hiszen ők csak – teljesen racionális módon – alkalmazkodtak a környezetükhöz.

A hivataloknak, önkormányzatoknak kellene úgy működniük, hogy valóban segítsék a gazdaság szereplőit az ügyek intézésében.

A multinacionális cégeket zavarja a korrupció, nincsenek hozzászokva. Ráadásul ez a rendszer is omladozik: akit eddig 10 százalékért meg lehetett venni, és eddig Mr. 10 százaléknak hívták, az most már 30 százalékot kér. Az is előfordul, hogy olyan kér korrupciós jutalékot, aki valójában semmit nem tud elintézni: már a korrupció sem mindig működik. A multinacionális cégek egyébként megtették: mindegyikük csatlakozott már valamelyik kamarához. Részben ők finanszírozták például azt a tanulmányt, amelyet a Transparency International készített a magyarországi korrupcióról. Nagyon aktív az amerikai finanszírozású Freedom House is, Soros György alapítványa, az OSI is, és a Svájci Nagykövetség is foglalkozott hasonló témákkal. Én meg vagyok győződve arról, hogy nagy lépés a javulás irányába, ha a korrupció egyre nagyobb nyilvánosságot kap.

Igen, alapvetően optimista vagyok. Az nagyon jó jel, hogy a közvélemény egyre inkább képbe kerül. A szabad sajtónak és a civil szervezeteknek kulcsszerepük van. Kérdés persze, hogy a következő kormány hogyan fog a korrupcióhoz hozzáállni. Attól függ, mennyire gondolkoznak hosszú távon, és mennyire lesznek képesek egy stabil és független intézményrendszert kialakítani.

Négy-öt évnél hamarabb semmiképpen sem, ezek a dolgok lassan változnak.

Vámos Éva